Még a tízes években kiköltöztem egy bakonyi faluba. Vettem egy vályogházat, nagy kerttel és földdel. Megpróbáltam önellátó lenni, de távmunkában is dolgoztam. Elhagytam a luxus javakat - autó, divatcikk, presztízsfogyasztás -, de persze az alapvető infrastruktúrát megvettem továbbra is. Áram, internet, víz kell. Gyakran meglátogatott a főnököm, legújabb autójával és párjával, mindig hozott nekem finom ételeket - amiket korábban imádtam - lehetőleg műanyag csomagolásban, amivel később nem tudtam mit kezdeni. Amikor eljött, hozott magának kaját, hogyha az én vegán kajámtól nem lakna jól. Szóval cikizett, és nem fogadta el a választásom.
Időközben megtanultam a gazdálkodást, lassan el tudtam látni magamat saját termésű étellel, sőt jutott eladásra is.
Barátom is változott, már nem nagy SUV-val, hanem villanyautóval jött és ajándékba is inkább hasznos dolgot hozott. Panaszkodott, hogy egyre rosszabb a városban, drága minden. Nálam jó volt, egyre tovább maradt.
Egyszer megkérdezte, hogy ideköltözhet-e hozzám. Persze, mondtam, együtt kellemesebb.
Akkor már nehéz volt az élet, majdnem mindenki nélkülözött. Nekünk is egyre rosszabb volt a termés, de nem éheztünk, mint azok a városiak, akik élelemért jöttek hozzánk, gyakran pénz nélkül, magukat kínálva cserébe.
Manapság a barátom gyakran filozofál azon, hogy mit kellett volna tennie az elmúlt években, Ha nem jöhetett volna hozzám, most nagyon rosszul élne, de engem mindig is sajnált az életemért, miután falura mentem élni. Abban maradtunk, hogy az elmúlt években ő csinálta jól, mert kihasználta a jólét utolsó éveit, de nekem lett igazam. Nem irigylem őt, lelkiismeret furdalása van.